Az utolsó tíz nap olyan sűrű volt, hogy nem volt időm gondolkozni. Tettem, amit mondtak, meg amit kellett és igazán volt mit tenni. A halottak és a sebesültek, az eltűntek, a csonka családok, az üres otthonok és az otthon nélküli emberek elég munkát adtak nekünk. Mindenki keresett valakit. Férj a feleséget, gyerek a szüleit, testvér a testvért, hitelező az adóst – és ezek mind a rendőrségre jöttek.
A pályások próbáltak fenntartani a civilizáció látszatát, volt pár napelemtáblájuk a raktárban, amiket a tereléseknél szoktak a villogókhoz használni. Ezeket egész komoly panelekké állítottak össze és a cucc arra jó volt, hogy a laptopokat feltölthessük, meg éjjel az aksikkal szükségvilágítást adjon, de semmi több. Az első héten még olyan cserkésztábor-fílingje volt a dolognak. Nincs rádió, nincs tévé, nincs számítógép vagy internet, este kint ültünk a tábortűznél és beszélgettünk. Egy hét alatt többet tudtam meg azokról az emberekről, akikkel együtt dolgoztam, mint eddig évek alatt. A mobiltelefonokat mindenki fotóalbumként használta, másra már nem voltak jók. Az első napokban én is óránként néztem végig azt a kevés képet, ami benne volt. Soha sem voltam híve a családi képek hurcolásának, de most nem bántam volna, ha az egy gigás kártya csak ilyen képekkel van tele. Aztán úgy döntöttem, hogy megkímélem magam a napi élveboncolástól, és inkább hagytam lemerülni a készüléket, utána pedig eltettem a szekrényem legmélyére. Eltemettem a múltat. Vagy a jövőt…
Az első napokban a főnökök próbálták úgy működtetni a céget, mintha mi sem történt volna. Éjjel-nappal szoliban voltunk, bejelentés, feljelentés, jegyzőkönyvezés, kihallgatás, nyomozás, felkutatás és a többi. Aztán jöttek a katonák és az egész rohangászásnak egy csapásra vége lett. Zárolták az üzemanyagkészletet, beásták magukat a telephely elé, tankcsapdákat raktak ki a pályára, és szögesdrótot húztak keresztül-kasul mindenhol. Jött két dög T-72-es tank, beálltak vele a hevenyészett sánc mögé, ami így már egyáltalán nem tűnt hevenyészettnek. Hoztak magukkal egy ősöreg rádiós kocsit is és így megszűnt az elszigeteltségünk. Megtudtuk, hogy statárium van, éjszakai kijárási tilalom, benzinbegyűjtés, jegyrendszer, központi készletezés és háború a keltákkal. Pontosabban kisebb összetűzések voltak olyan emberekkel – bár a hírek szerint ez az elnevezés erősen kétséges volt –, akik úgy néztek ki, mintha kelták lennének. Mármint olyan kelták, akiket a történelemkönyvekben és a nyomorult számítógépes játékokban láthattunk eddig. Sokan hitetlenkedtek, de ilyenkor megmutattam nekik a dárdát és elhallgattak. A másikat elvitték anyagvizsgálatra, adtak róla szép elismervényt, de szerintem akkor láttam utoljára, a két szövetdarabbal együtt. Pedig megígértem Feri bácsinak – a Ladás kisöregnek –, hogy eljuttatom hozzá az egyiket.
A katonák egymás közötti beszélgetéseiből kihámoztuk, hogy egyáltalán nem rózsás a helyzet a határvidékeken. A határvédelem nem volt az erősségük, pedig most erre lett volna szükség. Szerencsére a Duna tökéletes határfolyó volt, viszont a tagolatlan szárazföldi határok kétségbeejtően nyílttá tették a területet nyugat és dél felől. A kis létszámú tatai lövészdandár erejét teljesen elaprózták, kitelepítettek egy-egy szakaszt a határvidéki településekre és ezzel el is fogytak. A technika ott állt a laktanyákban, de nem volt, aki kezelje és használja. Így a településeket védték ugyan, de a védelmi vonalakon hatalmas lyukak tátongtak. Átjáróház volt a vidék. Ezen a sorozás és a sorkatonai szolgálat bevezetésével akartak segíteni, de amíg az első eresztéseket kiképzik, kellett valami megoldás. Önkénteseket kerestek, akik egy gyorstalpaló lőkiképzés után, egy kalasnyikovval, meg egy gyalogsági ásóval felszerelve a határon találták magukat. Nem foglalkoztak vele, hogy ezek az emberek honnan jönnek, mi motiválja őket – töltelékek voltak, hogy a lyukakat betömjék velük. Extra fejadagot ígértek nekik, meg a hátrahagyott családjuknak. A határok felderítése után erőltetett menetben kihajtották őket, és sáncot ásattak velük. Éjjel-nappal ástak és erődítettek. Azt már nem mondták meg nekik a jelentkezésnél, hogy ha szökést kísérelnek meg, akkor a statárium alapján parancs iránti engedetlenség miatt egyszerűen hátba lövik és bedobják őket a meszesgödörbe a kelta hullák mellé. Mégis, önkéntesekből sosem volt hiány. Sok elkeseredett és kétségbeesett ember inkább választotta a határvidéki szolgálatot, mint a hátországi tengődést. Meg tudtam őket érteni. Jelentkeztem én is ilyen önkéntesnek, de közölték, hogy a kiképzett fegyveresek a további utasításig a seggükön ülnek és várnak a parancsra.
Aztán az egyik nap Tatabányáról jött két tiszt és tartottak egy eligazítást. Előtte aláírattak velünk egy papírt, hogy az elhangzottak állam és szolgálati titkot képeznek, és aki mégis fecseg, azt a statárium alapján felhúzzák a bitóra. Vesztenivalóm nem volt, úgyhogy nyugodt szívvel írtam alá a papírt.
Egy kis ppt prezentációval körülírták a helyzetet, de igazából senkit sem leptek meg. Mutattak egy térképet, meg egy légifelvételt, amelyen nagyjából a Dunakanyar vidéke és Komárom-Esztergom megye volt feltüntetve, de úgy, hogy körülötte nagy tömör zöld-sárga-vörös őszi színekben játszó erdő terült el, amiből csak a Duna szalagja emelkedett ki. Azt mondták, hogy ez a mi területünk, ez „került át”. A többi meg valami őserdő, érintetlen tölgyes. Jóformán érintetlen. A főváros helyén nagy ártér húzódott, próbáltam keresni a Margitsziget kontúrját a folyóban, hogy onnan keletre egy képzeletbeli vonalat húzva megtaláljam, hol lakunk… Nem folytattam, mert az ókori vízföldrajz kegyes volt hozzám. Szigetek voltak a folyóban egymás után, a pesti oldalon pedig konkrét folyóágak és mocsarak váltogatták egymást, az emlékezetemben őrzött térképek alapján lehetetlen volt tájékozódni. A Duna vize pedig kék volt, valószínűtlenül kék, mint az Adria, ahol tavaly a gyerekekkel… óh, a francba.
Bemutatták, hogy az autópálya és Tata után a régi főút vonala jelöli ki a belső határt, azon kívül a „gyepű” van – így mondták és felrémlett előttem Nyerges tanár úr a gimis történelemórákról, ahogy átszellemülten beszélt Szent István határőrizeti rendszeréről. Isten hozta, tanár úr! Az ezen kívüli területet nem tudtuk teljesen megvédeni, ezért a végleges és védendő határt az utak vonala jelöli ki. Itt el is kezdték az erődítést, aknazárat, vizes árkokat és palánkokat emeltek az út mentén, és 100-200 méterenként beásott tüzérséget telepítettek a védett oldalon.
Mutattak néhány képet meg videót a határterületről, ahol lehetett látni az átkerült terület és az őserdő találkozását. Az egyik videón felismertem a biatorbágyi csomópont utáni autópálya szakaszt. Nappali felvétel volt, a pálya végénél egy üszkös erdőrészletet mutatott a kamera, a tűztől megszenesedett aszfalton a kiégett kocsik negatívjai világosabb foltokként látszottak, de az út már tiszta volt. Az autópálya burkolata az erdő szélénél mintha erodálódott volna, szétmállott és belesimult a fák alatti avarszőnyegbe. Az erdő előtt a már jól ismert sáncrendszer volt kiépítve, mögötte az obligát T-72-esek lövegei meredtek kelet felé.
Utána pár keltát mutattak, akiket szájpecekkel láttak el, mert így nem tudták az a rémisztő fejhangú huhogás-jujogásukat hallatni. Kék-fehér köpönyeg volt rajtuk, akár az én csöveseim is lehettek volna. Mellettük heverek a fegyvereik, kardok, dárdák, meg pajzsok és sisakok. A kelták szemében feneketlen rémület látszott. Egy felderítő járőr találta őket a területre bevezető széles földúton, nem messze az 1. főúttól és most Esztergomban tartották őket fogva és próbáltak kiszedni belőlük valami értékelhető infót. A következő kérdés az volt, hogy beszél-e valaki gael nyelven... Rossz helyen érdeklődtek.
Közölték velünk, hogy a nagyvárosokat valószínűleg ki kell üríteni. Beszéltek a nagyvárosokban fenyegető lázadásokról, mivel az ottani életmódot tovább folytatni nem lehet jelen körülményeink között, és ez feszültté teszi a helyzetet. Egyszerűen képtelenség az ottani lakosságot a minimális szinten is élelemmel, ivóvízzel és tüzelővel ellátni. És lassan itt a tél. A központi fűtést el lehet felejteni. Egyre-másra jelentek meg a panelházak ablakain a kidugott kályhacsövek, amelyekből vidáman bodorodva dőlt a füst a feljebblakók ablakába. Ettől meg a tűzoltók kaptak szívrohamot, de a VB egyelőre nem akart a jelenséggel szemben fellépni, mert egyszerűen nem volt más fűtési alternatíva. Próbálkoznak ugyan a tatabányai hőerőmű beindításával, de a generátorok a hálózati leszakadás miatt valószínűleg végképp tönkrementek és a széntüzelésre való át- vagyis visszaállás is nagy kihívást jelent. Nem is beszélve a szénkészletek feltöltéséről és a régebben leállított bányák újraindításáról. A közületi áramszolgáltatás egyelőre csak ábránd volt. A városok kiürítése az újraszervezett rendőrség feladata lesz, aminek borzasztóan örültünk. A lehető leggennyesebb munka valakit erőszakkal az otthona elhagyására kényszeríteni és másvalakit arra, hogy ezt a szerencsétlent befogadja a saját otthonába.
Jött velük egy ötven körüli fickó is, azt mondták, hogy pszichológus és szívesen segít bárkinek. Ahogy néztem a fazon rettegő szemét, szerintem ő szorult segítségre. Az elmúlt napokban én elrendeztem magamban a lelki dolgokat. Az első órák sokkja után valahogy kiégtem, és tudomásul vettem a helyzetet. Akik „odaát” maradtak, valószínűleg jól és sokkal jobb körülmények között vannak, mint mi itt. Már ha van odaát, meg ideát. Mert azt senki sem tudta megmondani, hogy ez az átkerülés pontosan mit is jelent. Volt, aki szerint ez a terület egy időkapszulába záródva a múltba sodródott, mások szerint egy párhuzamos univerzumba kerültünk valami dimenziókapun keresztül. De ezeket az elméleteket alátámasztani és igazolni semmivel sem tudták. Mondjuk, szerintem ők sem értették, miről is beszélnek, csak a saját megnyugtatásukra agyaltak ilyen dolgokon. Még ráértek ilyen dolgokkal foglalkozni, de volt egy olyan érzésem, hogy hamarosan a filozofálást felváltja majd a kemény kétkezi munka.
A halottak napján gyertyát gyújtottam azoknak a halottaknak az emlékére, akik csak kétezer év múlva fognak megszületni. És gyújtottam egy gyertyát Szomodi Nándor emlékére is, aki valahol az M1 autópályán, 2008. október 25-én lett semmivé. Néztem a hamvadó gyertyát és lezártam a múltat – vagy a jövőt – magamban. Akik odaát maradtak, Anya, a gyerekek, a szüleim, a bolond szomszédom, valószínűleg sokkal jobb helyzetben vannak, mint én. Vagy lesznek, kétezer év múlva és nélkülem. De ez rajtam nem segít. Élni kell.
Másnap jöttek, bevittek minket Tatabányára és az új beosztás alapján elvezényeltek. Közölték, hogy engem Piluval, Sacával és Imikével Esztergomba visznek, ahol a polgárőröket kell instruálni és felügyelni. A hátország hátországában, a Duna mellett. Maga lesz a dögunalom.
Kommentek